Az Afrika-kupa döntője egyben két olyan játékos találkozása is volt, akik az elmúlt években meghatározó szerepet játszottak az afrikai labdarúgásban. Sadio Mané legnagyobb pillanata akkor jött el, amikor egyáltalán nem játszottak.
Nem volt ez egy magáncsata a kettő között. És mégis, az Afrika Kupa döntőjének kezdő sípszava után egyértelművé vált: mind Sadio Mané, mind Bono olyan formában vannak ezen a vasárnap estén, amely méltó egy döntőhöz.
Mané, aki az Egyiptom elleni elődöntőben 1-0-ra megnyerte a mérkőzést, és ezzel biztosította a döntőbe jutást, a kezdetektől fogva a labdával és a labda nélkül is a mérkőzés egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Természetesen az egész szenegáli csapat ismét aláhúzta afrikai státuszát, és a többi marokkói ellenféllel ellentétben ötvözte az offenzív játékot a defenzív erővel.
Mané mindkét tulajdonságot megtestesítette, különösen az első félidőben. A 33 éves játékos szorgalmasan védekezett, kreatív és technikailag kiemelkedő volt a labdával, és olyan tulajdonságot adott csapatának, amely például Nigériától hiányzott a Marokkó elleni elődöntőben: az akaratot és mindenekelőtt azt a képességet, hogy ráerőltesse saját játékát a házigazdákra.
Nem az egész mérkőzés alatt, hanem pontosan, okosan, akkor, amikor lehetséges volt. Mané nemcsak játékosként ragyogott a pályán, hanem egy időben megingott csapat vezetőjeként is. Nevezetesen akkor, amikor a mérkőzést a tizenegyes után történt zavargások miatt több mint 20 percre félbeszakították.
Csapattársai kétszer is el akarták hagyni a pályát, tiltakozásul a szerintük téves ítélet ellen. Mané, aki előtte a francia edzőlegendával, Claude le Roy-jal beszélgetett, megakadályozta őket ebben, tudta, hogy a szenegáliaknak most ezzel a helyzettel kell megbirkózniuk.
Természetesen, a döntőben elszenvedett vereség ellenére Marokkó pusztán a kerete alapján Afrika legjobb csapata. Ebben a csapatban minden típusú játékos megtalálható, ami nem utolsósorban a döntőben is nyilvánvalóvá vált. Gyors, finom, fizikailag erős, okos, tapasztalt, mentálisan erős, röviden: minden megvan benne, ami egy tornagyőzelemhez szükséges.
A marokkóiak ugyan nem nyerték meg a tornát, de ez csak Brahim Diaz arrogáns cselekedetének volt köszönhető, aki a teljes extázisban egy vitatható tizenegyeset túlságosan lazán a kapu közepébe lőtt.
Bono megmutatja teljes tudását
A hosszabbításban való részvételben azonban ismét Bono játszott döntő szerepet. A kapus már a Nigéria elleni tizenegyespárbajban is biztosította a győzelmet, a Szenegál ellen azonban alig hat perc után vált a mérkőzés kulcsfigurájává. Sarokrúgás, a labda átrepül a kapu előtt összegyűlt játékosok felett, és veszélyesen a hosszú kapufa felé pörög. Ott várja Pape Gueye. Fejes, Bono nagyot ugrik, és remekül hárítja a labdát. A sarokrúgást természetesen Sadio Mané végezte.
A második jelenet Bono tehetségének sokoldalúságát mutatja: amikor a 38. percben Iliman Ndiaye Nicolas Jackson passzát kapta a jobb oldalon, a kapus pontosan a megfelelő szögben állt, kinyújtotta a karját, majd remekül reagált a lábával.
És akkor még ez is: a 111. percben Cherif Ndiaye egyedül állt a marokkói kapu előtt, tökéletes passzt kapott a jobb lábára, csak be kellett lőnie – de Bono olyan gyorsan vetődött le, hogy az az érzésünk támadt, mintha már előre számított volna egy középre lőtt lapos lövésre. Aztán még egyszer a labda után vetődött, így megakadályozta a 0:2-es gólt a visszapattanó lövésnél, felemelte a karját, és ünnepelte magát és a védését. Három lehetőség, három elhibázott lövés – és mindegyikért Bono volt a felelős.
A mára 34 éves játékos „csak” Szaúd-Arábiában játszik, az Al-Hilal csapatában, ahol már nem kell olyan nagy kihívásokkal szembenéznie, mint egykor Sevillában. És mégis kiemelkedett az Afrika-kupa döntőjében. Az egyik ellenfele a Szaúd-arábiai Pro League-ben: Sadio Mané. Az egykori müncheni játékos esetében is egyértelmű volt, hogy karrierjét a sivatagban fogja befejezni. Bonohoz hasonlóan ez is csak a valóság egy része.